Blog
🚆 Idegen a vonaton – 3. rész: Nincs több várakozás
Aznap este minden más volt. Nemcsak az eső esett sűrűbben, hanem a levegő is feszültebbnek tűnt. Ő ott ült, ugyanabban az ülésben, mint mindig, de most már nem volt benne kétség: ma történni fog valami. A gyomra görcsben, a gondolatai kizárólag rá fókuszáltak. A tegnapi nap emlékei újra és újra végigfutottak az agyán – a szavai, a parancsai, az érzés, amikor elveszett benne… még akkor is, ha csak a gondolataiban.
A kabátja alatt újra ott volt a gyűrű. Nem kellett több utasítás. Tudta a dolgát.
A vonat megállt.
Ő lépett be.
Ugyanaz a fekete ballonkabát, ugyanaz a csípőjét ringató, magabiztos léptekkel járó nő. De most más volt. Valami a szemében, ahogy rá nézett – mintha már nem játszana, hanem birtokolna.
Szótlanul mellé ült, olyan közel, hogy érezni lehetett a parfümjét, azt a fűszeres, meleg illatot, amit már szinte összekötött az izgalommal. A kezében most is ott volt a távirányító.
– Jól viselkedtél? – kérdezte suttogva, tekintetét az ablakon túlra szegezve.
Bólintott. És ahogy kimondta a „jó fiú” szavakat, megnyomta a gombot.
A gyűrű alig hallhatóan búgni kezdett. A teste összerándult, a combjai megfeszültek, de meg sem mozdult.
– Ma... – folytatta a nő – ...nem leszünk olyan türelmesek, mint tegnap.
Egyik kezével a zsebéből elővett valamit – egy apró, fekete tasakot – és az ölébe ejtette.
– Ezt tedd el. Később szükséged lesz rá.
A tasakban egy selyemmaszk volt, semmi más.
A következő percek szótlan feszültségben teltek. A vonat zakatolása monoton, de egyre izgatóbb háttérzenévé vált. A nő néha megérintette a térdét, néha a combjához hajolt, mintha valamit a cipőjében igazítana – de mindig úgy, hogy az ajkai súrolják a bőrét.
A következő állomásnál felállt.
– Most jössz – mondta. Nem kérés volt. Parancs.
Végigvezette a kihalt kocsin, a személyzeti fülke mögé, ahol egy rejtett ajtó nyílt egy alig ismert, szűk raktárhelyiségbe. Ott volt félhomály, nyugalom… és ők ketten.
– A maszk – utasította.
Felvette. És abban a pillanatban elillant a kontroll, a látás, minden irányérzék. Csak a hangjára tudott figyelni. A lépteire. A leheletére.
A cipzár hangja. A szövet suhanása. Egy kéz a mellkasán, egy másik az övénél. És aztán...
Semmi sem maradt, csak az érzések.
Ahogy letérdelt előtte. Ahogy irányította. Ahogy játszott vele.
Nem látott, de érzett. Mindent. Az érintést, a leheletet, a vágyat.
És amikor végre megengedte, hogy újra élvezzen – megint nem szólt, csak odahajolt, és suttogva annyit mondott:
– Holnap… már nem leszek ilyen kegyes.
