🚆 Idegen a vonaton – 3. rész: Nincs több várakozás

A gyűrű alig hallhatóan búgni kezdett. A teste összerándult, a combjai megfeszültek, de meg sem mozdult.

– Ma... – folytatta a nő – ...nem leszünk olyan türelmesek, mint tegnap.

Egyik kezével a zsebéből elővett valamit – egy apró, fekete tasakot – és az ölébe ejtette.

– Ezt tedd el. Később szükséged lesz rá.

A tasakban egy selyemmaszk volt, semmi más.

A következő percek szótlan feszültségben teltek. A vonat zakatolása monoton, de egyre izgatóbb háttérzenévé vált. A nő néha megérintette a térdét, néha a combjához hajolt, mintha valamit a cipőjében igazítana – de mindig úgy, hogy az ajkai súrolják a bőrét.

A következő állomásnál felállt.

– Most jössz – mondta. Nem kérés volt. Parancs.

Végigvezette a kihalt kocsin, a személyzeti fülke mögé, ahol egy rejtett ajtó nyílt egy alig ismert, szűk raktárhelyiségbe. Ott volt félhomály, nyugalom… és ők ketten.

– A maszk – utasította.

Felvette. És abban a pillanatban elillant a kontroll, a látás, minden irányérzék. Csak a hangjára tudott figyelni. A lépteire. A leheletére.

A cipzár hangja. A szövet suhanása. Egy kéz a mellkasán, egy másik az övénél. És aztán...

Semmi sem maradt, csak az érzések.

Ahogy letérdelt előtte. Ahogy irányította. Ahogy játszott vele.

Nem látott, de érzett. Mindent. Az érintést, a leheletet, a vágyat.

És amikor végre megengedte, hogy újra élvezzen – megint nem szólt, csak odahajolt, és suttogva annyit mondott:

– Holnap… már nem leszek ilyen kegyes.