Blog
🚆 „Idegen a vonaton” – 1. rész: Cosplay-kísértés
Ez csak egy szokásos hazafelé tartó utazásnak indult.
Felszállt a 16:45-ös gyorsvonatra, mint mindig – fülhallgató a fülében, telefon a kezében. A vonat szinte üres volt – csak néhány szétszórtan ülő ingázó, ki könyvet olvasott, ki a telefonját böngészte. Kint szürke volt az idő, az eső lassú csíkokat húzott az ablakokon. Elfoglalta a szokásos ablak melletti helyét, és hátradőlt.
Aztán belépett ő.
Ő nem egyszerűen besétált – ő belebegte magát.
Rózsaszín haját tökéletesen beállított copfokba fogta, hátán egy apró fekete hátizsák rugózott minden lépésénél, és az öltözéke inkább illett volna egy Comic-Conra, mint egy közösségi vonatra. Rövid, rakott szoknya – épp csak annyira hosszú, hogy alig takarja, amit kell. Fehér blúz feszült a mellkasán, épp annyira kigombolva, hogy sejtetni engedje a csipkés melltartót. A combközépig érő zoknik úgy keretezték a combjait, mintha direkt arra tervezték volna őket, hogy bámulják.
Leült vele szemben. A tekintetük még nem találkozott — még nem — de a lány pontosan tudta, hogy a fiú figyeli. Hogyne tette volna?
A fiú nyelt egyet. Farmerja már most kényelmetlenül szorosnak tűnt. Megmozdult a székén, és mintha csak a hideg miatt tenné, lazán a kabátját húzta az ölébe. A szemei lopva cikáztak — az ajkaitól a combjaiig, a szoknyája finom mozdulatáig, ahogy a lány keresztbe tette, majd újra kinyújtotta a lábait. Vajon szándékos volt? Istenem, annyira annak tűnt.
A vonat monoton zakatolása csak még bensőségesebbé tette a pillanatot. A világ elmosódott odakint az ablak mögött, de a fülkében minden figyelem középpontja a lány lett. Még mindig nem nézett fel. És épp ettől vált az egész olyan fülledten izgalmassá.
Elővette a telefonját, megnyitott rajta valamit, majd lassan, szinte játékosan végignyalt az alsó ajkán. Még mindig nem nézett fel rá. Épp ettől lett az egész még feszültebb — vagy talán pont ettől lett még izgatóbb.
A fiú szíve a torkában dobogott. Minden mozdulata, minden apró gesztusa úgy hatott rá, mintha direkt neki szólt volna, mégis anélkül, hogy a lány egy pillantást is vetett volna rá. A levegő megfeszült köztük. Láthatatlan kötelék húzódott a két test között — csendes, de annál erősebb feszültséggel.
A keze lassan a kabátja alá csúszott. Óvatosan. Lassan. De határozottan.
Nem büszkélkedett volna vele. Nem is készült rá. De a lány, aki előtte ült, szinte valószerűtlen volt – mint egy álomkép, ami megelevenedett. Minden apró mozdulata, a combjai kecses váltakozása, a sóhaj, ami kiszökött az ajkán, miközben a telefonját görgette… csak fokozták a feszültséget benne. Légzése egyre nehezebbé vált. A keze alig mozdult, csak annyira, hogy az érzés egyre jobban felgyűljön benne.
A lány még mindig nem nézett rá.
Aztán egyszer csak… megtette.
Egy pillantás – rövid, éles, de végzetes. Egyenesen a szemébe. Aztán lassú, szemtelen mosoly jelent meg az ajkán. Nem volt benne ítélet. Csak szórakozott játékosság. Mintha pontosan tudta volna, mit csinál a fiú… és mintha tetszett volna neki.
Kicsit előrehajolt. A szoknyája megemelkedett, épp csak annyira, hogy a fekete csipke alsónemű sejtelmesen megvillanjon. Sem harisnya. Sem más. Csak ő. Magabiztosan, szégyen nélkül.
A fiú alig bírta türtőztetni magát.
A lány szeme pajkosan csillogott. Megérintette a telefonját, majd odafordította a képernyőt.
Egy üzenet villant fel:
„Ne állj meg. Látni akarom.”
A fiú szinte levegőt sem kapott.
Mozdulatai gyorsabbá váltak a kabát alatt. A lány megharapta az ajkát, combjai enyhén szétnyíltak. Ujjaival épp csak a szoknya széléig nyúlt, és… együtt mozdult vele. Csendben, titokban, de tökéletes összhangban.
Két idegen, akik egy veszélyesen izgató játékba keveredtek – nyíltan, nappal, egy zakatoló vonaton.
A sínzaj egyre inkább szívveréssé változott a fiú fülében. Megfeszült. Közel volt.
A lány ajkai hangtalanul formálták:
„Engedd el.”
És ő elengedte.
Egy mély kilégzés. Egy visszafojtott nyögés. Megkönnyebbülés. Elégedettség. És egy kis szégyen – de furcsa eufóriával keveredve.
Mire magához tért, a lány már állt.
Ahogy a vonat lassított a következő állomásnál, ő visszarendezte a szoknyáját, felvette a táskáját, és lehajolt – az ajkai épp csak pár centire voltak a fiú fülétől.
„Ugyanitt, holnap?”
Aztán eltűnt. Mint egy álom, ami a tömeggel együtt szertefoszlott.
