Blog
🚆 Idegen a vonaton – 2. rész: Az ő szabályai
Ma még jobban esett.
Ott ült a vonaton, de nem a nedves kabátja miatt volt nyugtalan, hanem a várakozás izgalmától feszítve. A tegnapi este utasításai még mindig ott visszhangoztak a fejében:
„Semmi alsó.”
És ő engedelmeskedett.
A farmerje volt az egyetlen, ami még elválasztotta attól, hogy teljesen ki legyen szolgáltatva. És alatta, gondosan elrejtve, ott feszült rajta az a kis játékszer — az a gyűrű, amit ő adott neki. Minden lüktetést, minden apró remegést érzett benne. Őrjítő volt. Főleg, mert pontosan tudta, mi – vagy inkább ki – jöhet még.
A vonat ajtaja lassan kinyílt.
És ő ott állt.
Ezúttal egy fényes fekete ballonkabátot viselt, tűsarkú cipője kopogott a vonat padlóján, és hogy mi volt alatta — azt csak sejteni lehetett. A tekintete azonnal az övébe kapaszkodott. Lassan odasétált hozzá, és egyetlen szó nélkül leült mellé… ismét.
Nagyot nyelt.
Az illata. Az a félmosoly. És az a távirányító a kezében.
Közelebb hajolt hozzá.
— „Megcsináltad, amit mondtam?”
A fiú bólintott.
Katt.
A távirányító hangtalanul életre kelt.
A gyűrű halkan, alig hallhatóan zümmögni kezdett – épp a legérzékenyebb idegein. Teste megfeszült, szinte azonnal. A lány elmosolyodott, mint aki pontosan tudja, mit okoz.
– „Jó.” – súgta halkan.
Egy pillanatra a kabátja alá nyúlt, majd egy apró, fekete csipkebugyit húzott elő. A fiú torka elszorult.
– „Mielőtt felszálltam, levettem. Azt hiszem, most te jössz…” – hajolt közelebb, szinte csók távolságra.
A szíve úgy vert, hogy alig hallotta a vonat zakatolását. Hirtelen felállt.
– „Gyere velem.”
Végigsétáltak az üres sorok között, a vonat hátsó kocsijába. Ott már alig volt valaki. A lány kinyitotta a mosdó ajtaját, belépett, majd őt is behúzta, és bezárta mögöttük.
Ahogy a zár kattanását elnyelte a zaj, finoman a falnak nyomta. A szeme vadul csillogott, hangja rekedt volt a vágytól:
– „Megérdemled.”
A fiú keze remegett, miközben a nadrágja cipzárja lehúzódott, és a világ egy pillanatra megszűnt körülötte. Érezte az olvadó gyönyör határát. Minden mozdulat, minden érintés szinkronban volt a gyűrű egyre intenzívebb rezgésével.
– „Még mindig nem érhetsz hozzám,” – suttogta a lány, miközben ajkai újra és újra visszatértek hozzá.
A fiú próbált figyelmeztetni… de már késő volt.
A pillanat utolérte. Megremegett, elsuttogta a lány nevét… aztán csak zihált és kapaszkodott, hogy talpon maradjon.
A lány felállt, letörölte ajkát, gyengéden szájon csókolta, majd a fülébe lehelte:
– „Most már az enyém vagy.”
Mire bármit is mondhatott volna, ő már igazította a kabátját, kinyitotta az ajtót, és eltűnt a folyosón, mintha ott sem lett volna.
A fiú percekkel később botorkált vissza a helyére — zavartan, még mindig reszketve. Az ülésen egy szalvéta várt rá, szépen összehajtva.
Rajta egy telefonszám… és három szó:
„Legközelebb: hotel.”
